2010. - I.

Idén nem nagyon tudnék hosszabb listát írni, mert a magyar bandák aktuális anyagán kívül alig hallgattam idei lemezeket. Csak most, a téli szünetben jutott időm rá, hogy hallgassak párat, úgy ahogy én szeretem, fülessel itthon a sötétben vagy éppen nappal a hangszórókból, albuma válogatja. Azokról meg nem nagyon írnék listát, mert mindnél él még az újdonság varázsa is. Azért itt csokorba szedem, amit idén nagyon bírtam, vagyis amiről így érdemes szót ejteni. Íme az első részben a külföldi termés:

No Guts No Glory - Hidden In The Light
Ez a zenekar még a tavalyi Rise Festen nyűgözött le, de eddig a hangzóanyagaik eléggé elmaradtak az élőben nyújtott teljesítményüktől, szinte felismerni is nehéz volt, lemezen egyszerűen nem tetszett, na. Tisztelet a kivételnek, egy vagy két dal talán nem volt rossz. Annyira nem is követtem őket, de pár napja megláttam az új lemezt, be is szereztem hamar.
Végre! Nem csak az, hogy sokkal jobban szól, de végre átjön az a lendület ami élőben megvan bennük, még ha amúgy lassítottak is a tempón és még több a melódia. De nem olyan melódia ám, ami olyan könnyen kiszámítható, hanem pont az amit nagyon ritkán csípni el és nagyon bírok. Szóval az, ami egy számon belül is többször meglep, egy fasza részt egy még jobb követ és csak azt veszem észre, hogy 'huh bazdmeg, valami nagyon jónak a közepén vagyok. Nem azt mondom, hogy a lemez egy folyamatos spanyol viasz tojás, mert nem az, de nálam nagyon betalált. Kár azért a kicsivel több mint egy perces In becoming című átvezetőért, nem szeretem amikor a metálos riffelést keverik a poppunkkal. Remélem nem térnek át az A day to remember féle szar zenére. A lemez ezt a kis bakit leszámítva amúgy nem kacsingat arrafelé, szóval bizakodó vagyok a jövőbeli anyagaikat illetően is.

No Guts No Glory - Dry Rivers

Astpai - Heart to Grow

Hasonló a helyzet velük is. Elsőre tetszettek élőben, de az addigi lemezeik nem nagyon jöttek be. Túl sokat erőlködtek rajtuk, nem állt jól nekik, de főleg az éneknek a 'keményebb' vonal, meg a dallamok sem találtak ki azokból a részekből igazán. De már az előző két kislemez is jó irányba indult, ami ezen a lemezen csúcsosodott ki. Ugyanakkor érezni azért, hogy srácok otthon azért nem valami gagyi poppot hallgatnak, hanem inkább a Nerve Agents pörög a sok DING mellett. Maradt azért elvétve morcosabb ének de szinte tökéletesen vezetik ki belőlük a dallamos részeket, nem olyan nyögve nyelősen, mint a régebbieken. Mondjuk néha már-már túl harmonikus is nekem, főleg olyan részeknél, mint a Southwards refrénje, itt le sem tagadhatnák a német gyökereiket. De hát tekintve, hogy a bandának köszönhetően végigturnézták már európát és az usa-t, miért is ne lennének vidámak. A dalszövegek is elég jó meglátásban szólnak erről átvezetve oda, hogy milyen dolgok is számítanak igazán. Szóval elég jól meg tudják ragadni a lényegek a srácok. Jó ezt a lemezt meghallgatni, jó érzést okoz. Így a végére még annyit, hogy a Radio PMA átvezető és a borító is elég béna szerintem. Ja és április 1.-jén megint tapolcán játszanak.

Astpai - Wastable Wires

RVIVR - Dirty Water EP / s/t LP
Mivan, ez a poppunk éve volt? Aligha, de az idén megjelent lemezek közül azok pörögtek, bizony. Nem akarom ketté szedni ezt a két művet, mert a Rvivr-t mindig ömlesztve hallgatom. Már írtam róluk nemrég, nagyon bájosak ezek a srácok/lányok és nem restek ezt belerejteni a zenéjükbe sem. Mégsem nyári délutánokra és estékre ajánlanám, inkább őszi és kora téli sétákra. Nem is nagyon hallgattam akkor mást. Ez a fajta zene tényleg rendbe tesz és tisztán látásra bír. Nem az aktuálpolitikával meg az ilyen lényegtelen dolgokkal kapcsolatban, hanem amikor hallgatom azt érzem, hogy tudom mire van igazán szükséges és már dolgok nem is fontosak és szarni kell rájuk. Ezt érezni meg jó, szóval gyakran pörög ez a két lemez azóta is.


RVIVR - Edge of Living

Deny Everything - Things I Like EP

Ők -eddig- mindig elmentek a fülem mellett, bele-belehallgattam de tényleg olyan volt mint valami kiadatlan Kid Dynamite válogatás, ami egyben jól is hangzik, mert a KD király és ha már valakit hozzá hasonlítanak az rossz nem lehet. Miközben ha ez minden jó amit el lehet mondani egy bandáról az nem garantál túl hosszan tartó szerelmet irántuk. Ez jellemző is volt eddig, a Speaking Treason EP számai és karcos hangzása faszák, de két hallgatás után már könnyen ráuntam. Nem is töltöttem le egyből az új és egyben utolsó EP-t, -ugyanis októberben feloszlottak- csak most nemrég, unalmamban. Aztán az első szám, a címadó Things I Like eleje kíméletlenül csapott bele az arcomba, majd mire észbe kaptam az egészet megtörték egy tökös dallammal, amit az énekes kissé szokatlan stílusa/hangja vagy nem tudom mitől hangzik furának, szóval az még jobban feldobott. A Rvivr-el ellentétben ezt ajánlom nyár esti 'nincsholnap' bulikba, koncertre autózós délutánokra vagy turnéra bepakolás mellé. Mindössze körülbelül 6 perc hosszú a lemez, így a lendület megmarad végig, semmi erőlködés, csak színtiszta tökös dallamos kvintelés és kiabálás. Nálam a cím is nagyon betalált, mi is lehetne ennél őszintébb. -Van egy Agatha szám, a 16 things i like, amiben az énekes csaj felsorol 16 dolgot amit bír, na talán az még egy picivel.-


Deny Everything - Things I Like

Ceremony - Rohner Park
Gondolom ez egy igen megosztó lemez. Akik azelőtt a kíméletlen hardcorepunk számok miatt bírták őket, könnyen hoppon maradhattak idén, meg biztos vannak akiknek elég a név és lenyelték ezt a lemezt. A Ceremony egy üde színfolt, egy érdekes jelenség. Nem tudom miért újítottak így be, talán rászoktak a krekkre vagy ilyesmi. Egy magyar portálon -nem a punkokén - azt olvastam, hogy ez a lemez visszább nyúl a gyökerekhez. Hova? Előrébb ugrik inkább egy öt-tíz évet. Inkább az agyukban nyúltak mélyebbre, hogy még jobban felszínre jöjjön ez a beteg frusztráció ami árad a számokból. Meglepődni nem volt időm, mert az első szám szépen lassan húz magába, majd a Sick eleve olyan jó dal, hogy már csak azzal foglalkoztam, hogy mekkora királyság szól a fülembe. Erős kezdés, sokkal jobban bejönnek az ilyen pszihóbb számok, mint a régebbiek. Első számú kedvencem a Doldrums, ami tökéletesen talál a borítóból áradó, unalmas kisvárosi élet hangulathoz. Meg így az egész lemez elegyensúlyoz az ebből az érzésből áradó frusztráción. Tényleg tökéletes ez a lemez. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy megnevezzem az év lemezének, de ilyet sosem teszek, mert holnap már máshogy gondolnám szerintem. Mindenesetre egy izgalmas banda, akik lehet, hogy majd egyszer túlságosan elszállnak és beatlest fognak játszani az acid tripjeik közben, de egyelőre nagyon jó helyen vannak.


Ceremony - The Doldrums (Friendly City)


OFF! - First Four EP's

Keith Morrisnak egyszerre van könnyű és nehéz dolga is. Egyrészt a hírneve miatt elég könnyen bekerült a banda a köztudatba, másrészt egyből megfogalmazódik a kérdés: Most ez tényleg jó, vagy csak az öreg neve miatt eszik annyian? És még ha jó is, ez sokakat el is kedvetlenít. Majd azért játszanak a koncertek végén egy Wastedet vagy egy Deny Everythinget?
Meg különben is mit akar már ennyi idősen? Hát mit? Nyers hardcorepunk zenét játszani amit régen is. Nem tagadom, bennem is fogalmazódtak meg negatív érzelmek a zenekar körül forgó dolgok miatt, de hallgatva a számaikat arra jutottam, hogy ezt bárki is csinálja, nekem tetszik. Meg aztán Keith -bár nem követtem azóta nagyon- mégiscsak megformálta a Black Flaget meg a Circle Jerkst a legjobb időkben és úgy tűnik még mindig eléggé fel van baszódva. Aztán, bár a zenéhez nem járul hozzá, körítésnek nem elhanyagolható, hogy ugyan az a Raymond Pettibone készíti a borítókat és a különböző artworköket a bandának, aki annak idején az SST bandáknak is. Meg is rendeltem a First Four EP's box setet, amihez jár egy extra Pettibone új műveit tartalmazó füzet bootletként. A 16 darab, 1 perc átlagidős számok pont elég hosszúak, hogy kibontakozzanak, még sincsenek túltökölve, szóval olyan amilyennek lennie kell egy lemeznek amin Keith Morris a boldog időket idézi. És egyébként tényleg. Ha kicsit recsegősebb lenne, meg kevésbé profi, akkor simán elhinném, hogy ezek kiadatlan számok akkorról. Azt nem tudom, hogy igaza volt-e a Circle Jerks gitárosának az American Hardcore végén azzal, hogy ennek a punk dolognak már vége, mert én nem voltam ott, csak pár videóból képből és írásból és persze hangból láthatok bele, de azért poén, hogy rögtön ez után a credits alatt Keith énekli a Nervous Breakdownt.

OFF! - Now I'm Pissed

lemezek, amikről szerettem volna ha írhatok, de annyira mégsem találtak be-, de mégis jobbak minthogy ne említsem meg őket:

Sundowner - We chase the Waves - vannak rajta jó dalok, de -egyelőre- nem ér az előző lemez nyomába.
Cloak\Dagger - Lost Art - a helyzet ugyan az. Koncerten az új dalok is jók, de a lemez nem tetszik annyira mint szeretném.
None More Black - Icons - vannak megszokott jó pillanatok a lemezen, de sajnos egyben elég gyenge. Az év csalódása számomra.